Felnőttkori nyavalya
Amikor néhány évvel ezelőtt megálmodtunk egy filmstúdiót, kétségtelen, hogy gyerekek voltunk. Gyerekek nagy álmokkal, akikben igazából senki sem hitt.
Ma már mosolyogva emlékszem vissza ezekre a szép napokra, mert valóban azok voltak.
Álmodoztunk, és nagyon hittünk benne.
Emlékszem arra a lelkesedésre, ahogyan a fiúk dolgoztak az első filmünkön. Igazi kis megmozdulás volt. Mindenki csinált valamit, amihez értett, vagy azt hitte, hogy ért.
Egyetlen hiányzó dekorációs kellékért képesek voltunk órákon át utazgatni Hévvel, metróval. (Még bérletem is volt ilyen esetekre!)
Lelkesek voltunk.
Nappal iskola, délután forgatás, éjjel szövegkönyvezés, filmes könyvek olvasása... Mindezt szerelemből.
Néha sikerült találkoznunk filmes szakmabeli felnőttekkel.
Kedvesek voltak, mert meghallgattak bennünket, válaszolgattak is a kérdéseinkre, aztán a beszélgetések végén közölték: Ez nem jó szakma, vagy: Ez nem úgy megy gyerekek...
Nem értettük soha...
Aztán eltelt pár év. Nagyobbacskák lettünk, én meg is pocakosodtam, és még mindig filmezünk.
Szeretjük is, de...
Ma postára mentem, mert levelet kellett feladnom, onnan bankba rohantam, onnan nyomdába, onnan filmes megbeszélésre, és valami furcsát vettem észre...
Mintha rám is hatna ez a nyavalya, ez a fájdalmas élettel járó szerencsétlen kór...
Elfelejtem élvezni a pillanatot...
A pillanatot, amikor órákig utazok BKV-n egy kellékért, amikor karikás szemmel falom egy forgatókönyv lapjait, és egyáltalán, amikor fiatal vagyok, és szeretem azt, amit csinálok.
Persze tudom, az embereknek ilyenkor már annyi gondjuk van, de vajon nagyobb gondok ezek, mint egy fiatal srác hiányzó dekorációs kellékei?
Vajon szükségem van erre a felnőttkori nyavalyára?
Az egész csak felfogás kérdése.
Én inkább elindulok egy kellékért, és a többit útközben majd átgondolom, úgyis lesz időm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése