Fej vagy írás?!

Hetek óta nem írtam.
Az ember azt gondolná, hogy valamiféle alkotói válságban szenvedek, és bevallom az én fejemben is átfutott egy ilyen gondolat, de rögtön ezután jött pár filmötlet is.
Így hát megnyugodtam, mégsem veszítettem el a fantáziám.
A helyzet egészen egyszerű: túl sokat dolgoztam mostanában.
Ez jó is, meg rossz is.
Hogy miért jó, azt gondolom mindenki tudja. A rossz oldala pedig az, hogy elhanyagolom a blogot, mert mikor írhatnék, én önző módon félholtan zuhanok az ágyamba.
De ennek vége. Most itt vagyok, és írok!
Ráadásul olyan titkokat, amit még a kedves stúdióvezető, társszerző barátom, Tamás sem ismer.
Minden év elején már nagyjából van egy éves tervünk arra, hogy mit szeretnénk forgatni.
Idén adódott először úgy, hogy először a marketinges ügyeket, üzleti teendőket intéztük el. De azért én titokban gondolkoztam.
Az nem titok, hogy az év második felében egy nagyjátékfilmen kezdünk dolgozni, ami minden eddigi munkánkat magasan fölül fog múlni.
Reméljük elsősorban a végeredményében.
Amiben azonban biztos lehet mindenki az az, hogy időintervallumban, technikában, és anyagiakban nagyot fog dobbantani ez a film.
Várhatóan közel 100! ember fog dolgozni a filmen, ami a magyarországi filmgyártás legkorszerűbb technikájával készülhet, és ami minimum 1 millió dollárba fog kerülni.
Nagy váltás?
Igen az.
Nekünk is újszerűen hangzik, de azért lassan beletörődünk.
Sokan vannak mögöttünk, és egyre többen lesznek, mert nekünk tényleg mindenki számít.
A film készítés folyamatáról folyamatosan be fogok számolni itt, aztán később az alkotás saját blogján is.
De...még nincs vége!
Most jön a titok.
Mivel ez a film 2011-re várható, mást is forgatunk majd idén.
Márciusban egy igazi kis csemege készül azoknak, akik szeretik az elvont művészfilmeket, hiszen egy igazán különleges helyszínen, egy igazán különleges filmet forgatunk.
De a vidámfilmek kedvelőinek is lesz okuk örömre, hiszen májusban autós kisjátékfilm, igazán nagy poénokkal.
Ezenkívül várható még: 1-2 kisjátékfilm, Live in Budapest 5-6, klipek, és még számtalan meglepetés.
Érdemes lesz tehát továbbra is figyelemmel kisérni stúdiónk forrásait.

Digitális felfrissülés

Nem. Nem egy újabb szolgáltatásunkról van szó. Csupán a kedvenc hobbymról, amit ha szabadidőhöz jutok azonnal űzni kezdek.
Pár napja úgy adódott, hogy Ágikával jutott időnk egy kis mozizásra.

A mozi nálunk egy kisebb rituálé. Valahogy egy teljes szabadságot ad az embernek, végre ellazulva ülhet egy kényelmes székben egy nagy kijelzőre meredve, távol a külvilág idegesítő zajaitól.

A rituálé a film kiválasztásával kezdődik, amikor a neten mozit, és filmet választok.

Én általában drámára vágyom, Ágika meg a romantikus vígjátékokat kedveli, így abban szoktunk megegyezni először, hogy ne akciófilmet nézzünk.

Általában végül engedem, hogy ő válasszon.

Aztán elindulunk, mindig kicsit később, mint kellene.

Nem szeretek középen ülni a moziban, mert akkor mindenki átmászik rajtam, meg ott tömörülnek is. Viszont a fal mellett jó ülni, ezért oda kérem mindig a jegyet.
Ha megvan a jegy, irány a sok-sok sajtburger, mert úgy az igazi. Ezt mindenki tudja. Talán még a mozisok is sejtik...

Beülök, és nézem az előzeteseket. Szinte mindegyik tetszik. Még nem ehetünk, mert világosban ciki lenne előhúzni a sajtburgereket. Persze a szaga folyamatosan megcsap, és a nyál elválasztásom is beindul.

Aztán kialszanak a fények, és kezdődik a film.

Elhelyezkedem a székben és a sajtburgerekkel küzdve figyelem a kivetítőt.

Néha érdekes, néha nem, de ez már nem lényeges.

Meleg van, a hasam tele, a szék kényelmes, és még a pár sorral előttem ülő idióta folyamatos röhögése sem zavar.

Csak ülünk, és nézünk, a végén meghatódunk, és emelkedett hangulatban elhagyjuk a termet.

Hazafelé még kicsit beszélgetünk a filmről, de inkább csak elégedett arccal nézzük egymást.

Végül is jó volt az egész, ha nem is filmért, de jó volt.

Felfrissültünk. Ráadásul digitálisan.

Egy tricikli emlékére

Régebben volt egy triciklink. Az alkatrészei nem voltak újak, de minden része meg volt kímélve a Föld porától.
Mint minden triciklinek, ennek is három kereke volt, azonban ennek mindegyik másfajta volt, és mindegyik máshonnan származott, mégis jól működött. Rengeteget jártunk vele, és annyi szép emlék fűz hozzá, hogy azt leírni nem is lehet. Ugyan soha nem volt tökéletes, le- leeresztett egy-egy kerék néha, mi mindig csinosítgattuk, hogy részt vehessünk vele majd a Nagy Versenyen.
Aztán eljött a Nagy Verseny, és mi mindjárt az első kanyarban kicsúsztunk. Kiestünk.
A következő időszak, az újabb Nagy Versenyig szintén lázas felkészüléssel zajlott, és bizakodva vártuk az újabb megmérettetést.
Újra kiestünk.
Kicsik voltunk még, és nem értettük, hogy miért nem nyerhetünk rögtön.
Újra és újra próbálkoztunk...soha nem sikerült túlmennünk az első kanyaron...
...és egyszer csak...
Túl éltük az első kanyart!
A kanyar után mindenki lázas izgalomba került, és mindenki azt hitte, hogy jobb a másiknál, és az ő taktikája a követendő.
Hosszú vita kezdődött, senki sem engedett a maga igazából...
A vitáért nagy árat fizettünk.
Miközben egymást martuk, nem vettük észre, hogy a tricikli furcsán kezd gurulni. Aztán az egyik kerék egy pillanat alatt leszakadt, és a tricikli a falnak ütközött, és darabokra hullott. Azóta sincs olyan triciklink, és talán már nem is lesz.

Kamerafej

...és megszólal az operatőr. Én volnék az ember, aki a kamerának mindig a "rossz" oldalán áll, de persze a legkevésbé sem bánom ezt a pozíciót. Nem véletlen, hogy egy stábban a rendező után talán a legfontosabb szerep az operatőré, az ő "fején" megy keresztül először A Film, egy jelenet, egy apró snitt. Örömteli, ugyanakkor nehéz feladat ez, muszáj a legapróbb folyamatban is a nagy egészet látni, hogy aztán a képernyőn tényleg összeálljon a képek sorozata valamivé, ami képes hatást gyakorolni az emberre, képes értékeket közvetíteni.

Nagyon régóta foglalkoztat a filmkészítés hogyanja, számomra ez az a műfaj, amiben egyszerűen semmi sem szab határt a képzeletnek (persze azért nem árt egy jó vaskos költségvetés...:) Visszamehetünk a múltba, feltámaszthatunk rég eltűnt alakokat, újakat teremthetünk, de elkalauzolhatjuk a nézőt (és vele természetesen önmagunkat is) az általunk elképzelt jövőbe, de létrehozhatunk akár teljesen új világokat, lényeket, embert vagy állatot, a lehetőségek egyszerűen kimeríthetetlenek.

Kivételes szerencse kell azonban, hogy az ember olyan helyzetbe, olyan emberek közé kerüljön, ahol valóban lehetősége lesz ezeket a dolgokat filmre vinni, megmutatni a világnak.
Én - ugyan akkoriban még nem is sejtettem - de ilyen helyzetbe kerültem 2004-ben, amikor néhány alig pár hete megismert emberrel csináltunk pár felvételt egy régi kamerával. Egyikük természetesen Bekker Péter volt, mostanra pedig elmondhatjuk, hogy sikerrel elindítottuk rögös útján a Dream Street Filmstúdiót!

Felnőttkori nyavalya

Amikor néhány évvel ezelőtt megálmodtunk egy filmstúdiót, kétségtelen, hogy gyerekek voltunk. Gyerekek nagy álmokkal, akikben igazából senki sem hitt.
Ma már mosolyogva emlékszem vissza ezekre a szép napokra, mert valóban azok voltak.
Álmodoztunk, és nagyon hittünk benne.
Emlékszem arra a lelkesedésre, ahogyan a fiúk dolgoztak az első filmünkön. Igazi kis megmozdulás volt. Mindenki csinált valamit, amihez értett, vagy azt hitte, hogy ért.
Egyetlen hiányzó dekorációs kellékért képesek voltunk órákon át utazgatni Hévvel, metróval. (Még bérletem is volt ilyen esetekre!)
Lelkesek voltunk.
Nappal iskola, délután forgatás, éjjel szövegkönyvezés, filmes könyvek olvasása... Mindezt szerelemből.
Néha sikerült találkoznunk filmes szakmabeli felnőttekkel.
Kedvesek voltak, mert meghallgattak bennünket, válaszolgattak is a kérdéseinkre, aztán a beszélgetések végén közölték: Ez nem jó szakma, vagy: Ez nem úgy megy gyerekek...
Nem értettük soha...
Aztán eltelt pár év. Nagyobbacskák lettünk, én meg is pocakosodtam, és még mindig filmezünk.
Szeretjük is, de...
Ma postára mentem, mert levelet kellett feladnom, onnan bankba rohantam, onnan nyomdába, onnan filmes megbeszélésre, és valami furcsát vettem észre...
Mintha rám is hatna ez a nyavalya, ez a fájdalmas élettel járó szerencsétlen kór...
Elfelejtem élvezni a pillanatot...
A pillanatot, amikor órákig utazok BKV-n egy kellékért, amikor karikás szemmel falom egy forgatókönyv lapjait, és egyáltalán, amikor fiatal vagyok, és szeretem azt, amit csinálok.
Persze tudom, az embereknek ilyenkor már annyi gondjuk van, de vajon nagyobb gondok ezek, mint egy fiatal srác hiányzó dekorációs kellékei?
Vajon szükségem van erre a felnőttkori nyavalyára?
Az egész csak felfogás kérdése.
Én inkább elindulok egy kellékért, és a többit útközben majd átgondolom, úgyis lesz időm.

Dream Street Blog!

Marketing vagy hobby?

Ahogy az ember dolgozik folyamatosan ingerek érik. Ezeknek az ingereknek nagy részét jó kibeszélni, jó megosztani másokkal.
Amikor először gondoltam egy stúdiós blog létrehozására, csupán az volt a tervem, hogy ezen a helyen közzétehetem gondolataimat anélkül, hogy bárki cenzúrázhatná...
Gondolatokat a filmezésről, a stúdióról...
Gondolatokat filmekről, előadásokról, koncertekről...
Az egészet valamiféle kibeszélésként képzeltem el, ahová azt írok amit akarok, és nem kell ezeket ráerőltetni a Kedves Weblapolvasókra. Az lép ide, akit érdekel, az olvasgatja, akit érdekel.
Aztán hallottam a blogok marketing fogásairól, és kicsit jobban belegondolva rájöttem, hogy tulajdonképpen van ebben is valami.
Természetesen - mivel a Dream Street-ről van szó - egészen máshogy, mint a többi cég.
Mi nem akciókkal akarjuk traktálni az olvasókat (arra ott van a honlapunk), de talán ha bepillantást nyújthatunk a stúdió életébe írásainkkal, Önöket is megfoghatja az a kis elvarázsolt világ, amiben mi élünk, ahogyan mi élünk, és ahogyan mi gondolkozunk.
Ennek a blognak tehát nincs más célja mint, elkalauzolni Önöket a Dream Street-re, azaz az Álom Utcára, hogy ott aztán kedvükre sétálgathassanak...
A sétához kellemes szórakozást kíván a szerkesztő:

Bekker Péter